Az ehhez a bejegyzéshez készült képek itt érhetőek el.

A mai levelem egy könnyed hétfői, óvárosi sétáról szól. Lévén, hogy ezen a napon minden múzeum és belülről látnivaló érdekesség zárva van, egy olyan útvonalat keresek, aminél elég mindent kívülről megcsodálni. Az útikönyvem ajánl is egyet a Barrí Gótic szép, de látnivalókban kevésbé gazdag részében (közigazgatásilag Ribera vagy Born a városrész neve).

Kiindulópontom a Carrer d’Ali Bei és a Carrer de Sant Pere utcák sarkán található Rafael Casanova-szobornál található. Még mielőtt mindenki megkérdezné, ez természetesen nem a nőcsábász Casanova szobra. A katalánok ezzel a szoborral nem a csábítás nagy művészének, hanem a már sokszor említett 1714. szeptember 11-ének, és az akkori ellenállás vezetőjének, a katalán Kossuth Lajosnak szerettek volna emléket állítani.

Érdekesség: Casanova (1660-1743) jogot végzett kolléga és Barcelona városának kitüntetett és megbecsült polgára volt. 1714-ben, a majd’ egyéves ostrom vége felé a város a védelem főparancsnokává választotta, így az ellenállás, és a katalán kiváltságok védelmének egyik legfőbb jelképe.

Mint ilyen, az elnyomatás éveiben (Franco-éra) tűrhetetlen volt, hogy Casanova szobra a belváros egyik forgalmas pontján legyen, így eltávolították. A szellemes és örök ellenálló katalánok egyike viszont egy kicsinyített mását helyezte a szobor egykori helyére ezzel a felirattal: „Egyszer megnövök!” Így vált nemcsak a személy maga, de a szoborért folytatott küzdelem a katalán szabadság emblematikus jelképévé.

A szobortól már hangulatos (este pedig félelmetes) szűk utcákban jutok el a Palau de Música Catalana épületéhez. Az épület az útikönyvem szerint (és ezt én is megerősíthetem) kihagyhatatlan, ezt látni kell. Az épület egészen elképesztően tobzódik a modernisme-re jellemző abszurd és meghökkentő formákban, nagyon kitűnik az épület a különleges színvilágával, már csak azért is, mert a körülötte álló épületek mind unalmasnak tűnő középkori "egyenházak". Lehet, hogy máshol a környezetet is jobban becsülnénk, különleges, középkori hangulata miatt, de itt annyira „hangosan” szól a modernisme, hogy mellette minden középszerűnek hat.

Csak azt nem értem, hogy miért kell egy ilyen feltűnő épületet olyan szűk utcák közé építeni, hogy sehonnan, semmilyen szögből ne lehessen róla jó fotót készíteni. És nemcsak azért mert a mobillal nem lehet jó képet csinálni, erre az épületre nem lehet jól szabad szemmel se rálátni. Olyan, mintha egy barlangba építettek volna egy kacsalábon forgó palotát, és így soha senki nem csodálhatja meg teljes pompájában…

A sok kis utcán kanyarogva jutok el a Carrer del Banys Vellshez, a művészetek és a kézművesek utcájához. Itt az útikönyvem szerint azért van olyan sok kis kézműves műhely és üzlet, mert az önkormányzat tudatosan támogatja az ilyen törekvéseket, és a hanyatló óvárosi részek újraélesztését. Tény, hogy nagyon sok, a turistaforgalomtól távol eső utcában tisztaság van ugyan, de lehangolóan üresek. A gótikus belváros presztízséről (annak hiányáról) árulkodik, hogy estefelé az utcákat nem a helyi jómódú középosztály, hanem a szegénysorú bevándorlók gyermekei töltik meg élettel.

Újabb bolyongás az óváros labirintusában és megérkezünk a következő látnivalóhoz, a Santa Maria del Mar templomhoz. Hatalmas gótikus templom, egyszerű kivitelben, de óriási belső magasságokkal. Több leírás szerint is a virágkorát élő Aragóniai Királyság ezzel a korabeli megaberuházással dicsekedett tengeri hatalmával és gazdagságával. Mindenhol megemlítik, hogy a templom stílusbeli kiegyensúlyozottsága annak köszönhető, hogy korabeli viszonyokhoz képest rövid idő, mintegy 60 év alatt épült fel.

Érdekesség: pontosan ezt, a templom építésének történetét eleveníti fel Spanyolország ünnepelt kortárs írójának, Ildefonso Falconesnak a bestsellere, a La Catedral del Mar c. regény. A sztori a spanyol inkvizíció „virágkora” idején játszódik és a hatalmas templom építése köré fonódik.

Rövid túrám utolsó két fontosabb állomása az Antic Mercat del Born és az  Estáció Franca.

Érdekesség: a Mercat del Born - mint a neve is mutatja - egy már évtizedek óta használaton kívül állt, romos és omladozó piac épülete volt korábban. A '60-as években a városvezetés már a lebontásán gondolkozott, amikor a helyi lakosok összefogása eredményeképpen a hatalmas épület végül megmaradt. Sokáig nem találtak megfelelő célt ennek a 19. század végi tipikus fémszerkezetes hatalmas csarnoknak, de a közelmúltban megszületett a döntés és a teljeskörű felújítás óta az épület egy nagy múzeum és kiállítócsarnok. 

Az Estáció Franca épülete semmilyen különösebben érdekes történetet nem tartogat, így ott csak megörökítem az útikönyvem szerint megtekintésre érdemes várótermet. Szép, de Barcelonaban ez még nem elég ahhoz, hogy különleges is legyen. A vágánycsarnok, vagy hogyan mondják, viszont érdekes és különleges a görbe íve miatt. A pályaudva mögött ugyanis a tenger van rögtön, így az induló vonatoknak már rögtön az útjuk elején egy nagy balkanyart kell leírniuk. Már ha szárazon akarnak maradni...