A bejegyzéshez tartozó képek itt tekinthetőek meg!

Bár a nap elején még úgy éreztem, hogy ma csak beülök egy parkba, vagy ki a tengerpartra, és olvasgatom az útikönyvemet a további látnivalók feltérképezése érdekében, ez "sajnos" nem jött össze. A mai sétám közben a Montjuïc [úgy kell mondani, hogy: 'munyzuik'] hegyére bukkantam, ami annyira lekötött, hogy este 8-kor is a hegyen voltam...

A "hegy" 192 méter magas, és látványra olyan, mint ahogy a Gellérthegy magasodik Budapest felett. Még egy Citadella is van a tetején, a Castel de Montjuïc, így aztán teljes a hasonlóság. Az alsó részei kiterjedtebbek, és a 20. században két nagyon fontos eseménynek hála mára teljesen beépítettek: itt építették fel az 1929-es világkiállítás pavilonjait és az 1992 olimpia központi stadionját és reprezentatív tereit. Az egész Montjuïc-en temérdek kilátó pontról lehet rálátni egész Barcolanara, kihagyhatatlan helyszín.

Számomra a legérdekesebb a Castel de Montjuïc. Egyrészt innen lehet minden irányban a legjobban rálátni a városra, másrészt éppen emiatt a kivételes elhelyezkedés miatt kiemelt történelmi jelentősége van ennek az erődnek Barcelona történetében: aki ezt az erődöt birtokolta, az uralta a várost is, és mivel az erőd ura általában a központi kormányzat volt, a Castel a katalánok elnyomatásának fájó mementoja. Emiatt kicsit a budapesti Citadella és a már jóval korábban elbontott ún. 'Újépület' ('Neugebäude') keveréke a Castel.

Az erődöt a katalán október 6-a (vagyis 1714. szeptember 11-e, amikor a Bourbon király egy hosszú ostrom végén véres küzdelmek által bevette Barcelona-t, az ellenállókat kivégezték) után építették, hogy teljessé váljon a kontroll a renitens katalán város polgárai felett. Ezt követően a várost 3 alkalommal is innen bombázták, amikor lázadás tört ki a spanyol uralom vagy a rendszer ellenében. És ilyenkor nemcsak lövöldöztek, hanem szisztematikusan szőnyegbombáztak egyes negyedeket. A másik tényező, ami miatt fájó emlék az erőd, a temérdek spanyol- vagy Franco-rendszer ellenes fogoly, akiket vagy itt tartottak fogva, vagy itt is végeztek ki. Közülük a leghíresebb Lluís Companys i Jover volt, aki a spanyol polgárháború idején Katalónia elnöke volt, ilyenformán pedig a köztársasági ellenállás jelképe.

Némi cinizmussal teszem hozzá, hogy ugyan az erőd elsősorban a francoista elnyomás jelképe, a múzeumban kezembe nyomott leírásban elismerték egy bekezdésben, hogy a polgárháború idején, amikor a Castelt Barcelona város köztársaságpárti vezetése átvette, voltak viták arról, hogy lerombolják az erődöt és parlamentet vagy a Béke Múzeumát építik a helyére, de személyesen Lluís Companys elnök tett pontot a vitára és rendelte el az erőd használatát a francoista vezetők elzárására és kivégzésére - de jogállami garanciákkal, teszi hozzá lakonikusan a leírás... Nem tudom, hogy ez mit jelentett a gyakorlatban, de a magyar történelmi ismereteim azt súgják, hogy polgárháborús körülmények között semmilyen jogállami eszközről nem lehetett itt szó... A sors fintora, hogy Companys végzete is a Castel de Montjuïc lett.

Az erőd múzeumában több időszakos kiállítás hívta fel a figyelmet arra, hogy ugyan a hegy tetején a Castel magasodott fenyegetően, de a Barcolna felé lejtő kellemes lankák régebben egy nagyon szép és városszerte népszerű programnak adtak helyet minden hétvégén és ünnepnapon. Ez volt az ún. Fontadas, amikor a polgárok apraja nagyja kivonult a hegy lejtőin eredő temérdek forrás egyikéhez sétálgatni, piknikezni, és napestig énekelni meg táncolni. Az ünnep neve is innen, a forrás szóból ered. Tipikus mediterrán ünnep: boldogság, semmittevés és életöröm.

A Fontadas ünnep eredete a mendemondák szerint a következő: Szt. János napja előtti éjjelen hagyomány, hogy a hívők összegyűlnek és hatalmas máglyákat gyújtanak a szent emlékére. 1780-ban Barcelona városának vezetése úgy határozott, hogy a sűrűn beépített városban betiltja a nyílt tűzgyújtást. (Ez a tiltás érthető, ha megnézzük a Barrí Gótic szűk utcáit és hozzáadjuk az akkor még döntően faalapú épületeket.) A tiltásra tekintettel a város lakossága a Montjuïc hegyére vonult ki a máglyák meggyújtására, és mivel látták, hogy ez a hegy nagyon hangulatos, ezt követően minden vasár- és ünnepnapon ez vált a polgárok célpontjává. Olyannyira, hogy nagyobb ünnepeken (mint pl. az előbb említett Szt. János napja előtti éjjel) a város és a városfal őrségét meg kellett erősíteni, olyan kevesen tartózkodtak a falakon belül...

A másik érdekes hagyomány a Montjuïc-kel kapcsolatban a szardíniatemetés hamvazószerda napján. A karnevál végeztével és a böjt megkezdése előtt szintén városszerte népszerű dolog volt kivonulni a hegyre, és különféle halakat eltemetni rituális keretek között, kerámiaedényekben, a hegy oldalában. Viccesen teszi hozzá a leírás, hogy lehet, hogy a rómaiak előtti ibér kultúrából semmit nem találnak a régészek, de a jövő régészei bizonnyal rengeteg furcsa kerámiakoporsót fognak találni, amelyekben haltetemeket helyeztek a helyiek örök nyugalomra...

A Castel után lassan leereszkedtem a hegyről, és egyszer csak belebotlottam az Olimpiai Stadionba és az előtte lévő Placa d'Europa-ba. Ez az a része Barcelonanak, amely komolyan megijeszt, olyan méretek jellemzőek rá. Egészen picinek érzem magam a hatalmas Placa d'Europa-n, és nem hiába, mert ekkora teret utoljára Moszkvában, a Népgazdasági Kiállítás óriási pavilonjai között láttam. A méretek és az építészeti stílus miatt úgy érzem, mintha egy diktatúra a maga szocreál monumentalizmusával próbálna meggyőzni, sőt megfenyegetni, hogy tiszteljem és nézzek föl rá. Ez nem Barcelona.

Érzéseim nem csaltak sokat, mert az Olimpiai Stadiont eredetileg nem az 1992-es, hanem az 1936-os olimpia miatt építették meg. Erre a korszakra volt jellemző ez a fenyegetőző stílus (a közelmúlt Kínáját leszámítva).

A frissen hatalomra jutott köztársaságpártiak 1936-ban ebben a stadionban szerették volna megrendezni az alternatív "internacionalista" olimpiát a berlini "fasiszta" olimpiával szemben, mivel Németországban időközben a hatalomra kerültek a nácik, így a németek méltatlanná váltak az olimpia megrendezésére - érveltek a köztársaságiak.