A bejegyzéshez készült képek itt tekinthetőek meg!

Az óvárost nagyjából két egyenlő félre osztja a Via Laietana, amelynek a neve magyarázatra szorul. A rómaiak előtti időkben Barcelona mai helyét a laietani nevű ibériai törzs lakta, így a katalánok vélt elődeinek a római időkre utaló Via Laietana utcanévvel állítottak emléket. Ez a széles sugárút választja el az előző levélben bemutatott La Ribera/El Born negyedet a mai napon bejárt Barrí Gótictól. A „gót város” a La Ribera/El Born negyednél régebbi eredetű, ezen a területen építették fel a rómaiak Barcino kolóniát (teljes római neve: Colonia Julia Augusta Faventia Paterna Barcino) Kr. e. 15-ben, és később a középkori városcentrum székesegyháztól királyi palotáig is itt épült fel.

A római kolónia közigazgatási központja, a fórum ugyanott helyezkedett el, ahol ma Katalónia tartomány és Barcelona város igazgatási központja van: a Placa Jaume téren. Ez a méretét tekintve közepes nagyságú tér tehát már mintegy 2000 éve játszik fontos szerepet Katalónia politikai életében.

A téren található két fontos épület. Az egyik a Generalitat de Catalunya, azaz a katalán tartományi autonóm kormány székhelye. Az épület homlokzatának csúcsán Katalónia védőszentjének, Sant Jordinak (azaz Szent Györgynek) tipikus sárkánydöfő lovasszobra van.

Érdekesség: Szent György legendája szerint főhősünk egy mélyen hívő keresztény harcos volt kappadókiából, a mai Törökország területéről még a római időkben. Volt egyszer egy város, amelynek védtelen lakosságát egy mérges sárkány terrorizálta. A sárkány csak akkor hagyott békét az embereknek, ha minden nap kettő juhot adtak neki. Ellenkező esetben a fenevad a város falairól mérges leheletével mérgezett meg többtucatnyi embert. Amikor azonban már fogytán voltak a juhoknak, akkor a király parancsára minden nap sorsot húztak, és a szerencsétlen fiút vagy lányt szintén áldozatul szánták a sárkánynak. A sorshúzás eredménye egyszer azonban a király lányára esett, de a király nem tudott mit tenni, a törvény törvény volt, a lánynak mennie kellett. Hogy történetemet rövidre zárjam: a lányt végül a véletlenül pont arra járó Szent György mentette meg, és a már súlyosan megsebesített sárkányt a városba kísérve még 20 ezer lelket is megtérített a keresztény harcos. Aki többre is kíváncsi, itt elolvashatja a teljes legendát.

Egyrészt azért is eshetett erre a szentre a választása Katalóniának, mert a kora középkori időkben, a katalán identitás kialakulásakor a mór kalandozók még a sárkányhoz hasonlóan el-elragadtak jószágokat és gyermekeket, a keresztények pedig méltán imádkoztak egy Szent Györgyhöz hasonló harcos megmentőért. Másrészt ebben a legendában benne van a középkori lovagi kultúra minden alapeleme (igaz hívő keresztény és kiváló harcos egy személyben, Krisztus bajnoka, és nem utolsó sorban a védtelenek és hölgyek megmentője), és van még egy nagyon fontos mozzanat: a királyra és a király lányára az általa meghatározott törvény ugyanúgy vonatkozik mint a város minden más polgárára. Ez a katalán szabadságért folytatott küzdelem örökké visszatérő célkitűzése és jelszava.

Szent György április 23-án halt meg, így ez lett Szent György Napja. Ez a nap Katalóniában nemcsak piros betűs jeles nap, de egyben ez minősül a katalán Valentin-napnak is, ugyanis a legendában történtekre utalva a férfiak ezen a napon rózsát adnak a nőknek, a nők pedig könyvet a férfiaknak. A könyvajándékozás ugyan nem a legendára utal, hanem két nagy íróra (Cervantes és Shakespeare), akik szintén április 23-án (!) hunytak el.

A másik fontos épület pedig az Ajuntament de Barcelona, azaz a barcelonai önkormányzat központja, a városháza. A városháza térre néző főbejárata mellett kettő, Barcelona történetében kiemelt jelentőségű személyiség szobra áll, mind a kettő valami olyan értéket szimbolizál, amely a városnak, mint a polgárok önkormányzatának fontos értékek. Az egyikük I. (Hódító) Jaume (azaz Jakab) király, a másik pedig Joan de Fiveller, a barcelonai Consell de Cent, azaz a Százak Tanácsának a tagja.

Érdekesség: I. (Hódító) Jaume ötéves korától volt a királya Aragóniának, és a középkorban ritka 68 éves kort megérve rendkívül hosszú időszakon keresztül uralkodott (1213-1276). Uralkodása nemcsak azért szép emlék a katalánoknak, mert Languedoc, Valencia és a Baleár-szigetek (Mallorca, Menorca, Ibiza, stb.) meghódításával megalapozta az Aragón királyság földközi-tengeri nagyhatalmi státuszát, hanem mert hosszú uralkodása a biztos gyarapodás időszaka volt, és művelt uralkodóként nagy támogatója volt a katalán írásbeliségnek és több irodalmi jelentőségű krónikát köszönhetnek neki a katalánok.

Joan Fiveller egy 15. századi városi tanácsos volt. 1410 körül a korábbi uralkodó ház kihalván új király érkezett Katalóniába. Ez az új király Kasztíliából (vagyis Spanyolországból) származott, ahol, mint a legtöbb európai királyságban, a király hatalmával szemben kevés korlát állt, adót pedig végképp elképzelhetetlen volt, hogy fizessenek. Barcelonaban azonban a hús után mindenkinek egy vectigal nevű forgalmi adót kellett fizetnie a városi tanácsnak, és az új király ezt elmulasztotta megfizetni. A Százak Tanácsa ezért kijelölte Joan Fivellert, hogy közölje a királlyal: a törvények mindenkire vonatkoznak, még a királyra is! A király dühöngött, Fiveller tanácsos élete nagy veszélyben forgott, de a király végül megfizette az adót. A történet magáért beszél: a ’rule of law’, vagyis a törvények mindenkire vonatkoznak szabálya fontos érték a katalán városnak, Joan Fiveller tette pedig fontos mérföldkő a katalán szabadságért folytatott küzdelemben.

Még csak a főterén járunk a városnak, de máris ennyi történet… A többi érdekességet és látnivalót egy újabb levélben fogom elmesélni!

Az ehhez a bejegyzéshez készült képek itt érhetőek el.

A mai levelem egy könnyed hétfői, óvárosi sétáról szól. Lévén, hogy ezen a napon minden múzeum és belülről látnivaló érdekesség zárva van, egy olyan útvonalat keresek, aminél elég mindent kívülről megcsodálni. Az útikönyvem ajánl is egyet a Barrí Gótic szép, de látnivalókban kevésbé gazdag részében (közigazgatásilag Ribera vagy Born a városrész neve).

Kiindulópontom a Carrer d’Ali Bei és a Carrer de Sant Pere utcák sarkán található Rafael Casanova-szobornál található. Még mielőtt mindenki megkérdezné, ez természetesen nem a nőcsábász Casanova szobra. A katalánok ezzel a szoborral nem a csábítás nagy művészének, hanem a már sokszor említett 1714. szeptember 11-ének, és az akkori ellenállás vezetőjének, a katalán Kossuth Lajosnak szerettek volna emléket állítani.

Érdekesség: Casanova (1660-1743) jogot végzett kolléga és Barcelona városának kitüntetett és megbecsült polgára volt. 1714-ben, a majd’ egyéves ostrom vége felé a város a védelem főparancsnokává választotta, így az ellenállás, és a katalán kiváltságok védelmének egyik legfőbb jelképe.

Mint ilyen, az elnyomatás éveiben (Franco-éra) tűrhetetlen volt, hogy Casanova szobra a belváros egyik forgalmas pontján legyen, így eltávolították. A szellemes és örök ellenálló katalánok egyike viszont egy kicsinyített mását helyezte a szobor egykori helyére ezzel a felirattal: „Egyszer megnövök!” Így vált nemcsak a személy maga, de a szoborért folytatott küzdelem a katalán szabadság emblematikus jelképévé.

A szobortól már hangulatos (este pedig félelmetes) szűk utcákban jutok el a Palau de Música Catalana épületéhez. Az épület az útikönyvem szerint (és ezt én is megerősíthetem) kihagyhatatlan, ezt látni kell. Az épület egészen elképesztően tobzódik a modernisme-re jellemző abszurd és meghökkentő formákban, nagyon kitűnik az épület a különleges színvilágával, már csak azért is, mert a körülötte álló épületek mind unalmasnak tűnő középkori "egyenházak". Lehet, hogy máshol a környezetet is jobban becsülnénk, különleges, középkori hangulata miatt, de itt annyira „hangosan” szól a modernisme, hogy mellette minden középszerűnek hat.

Csak azt nem értem, hogy miért kell egy ilyen feltűnő épületet olyan szűk utcák közé építeni, hogy sehonnan, semmilyen szögből ne lehessen róla jó fotót készíteni. És nemcsak azért mert a mobillal nem lehet jó képet csinálni, erre az épületre nem lehet jól szabad szemmel se rálátni. Olyan, mintha egy barlangba építettek volna egy kacsalábon forgó palotát, és így soha senki nem csodálhatja meg teljes pompájában…

A sok kis utcán kanyarogva jutok el a Carrer del Banys Vellshez, a művészetek és a kézművesek utcájához. Itt az útikönyvem szerint azért van olyan sok kis kézműves műhely és üzlet, mert az önkormányzat tudatosan támogatja az ilyen törekvéseket, és a hanyatló óvárosi részek újraélesztését. Tény, hogy nagyon sok, a turistaforgalomtól távol eső utcában tisztaság van ugyan, de lehangolóan üresek. A gótikus belváros presztízséről (annak hiányáról) árulkodik, hogy estefelé az utcákat nem a helyi jómódú középosztály, hanem a szegénysorú bevándorlók gyermekei töltik meg élettel.

Újabb bolyongás az óváros labirintusában és megérkezünk a következő látnivalóhoz, a Santa Maria del Mar templomhoz. Hatalmas gótikus templom, egyszerű kivitelben, de óriási belső magasságokkal. Több leírás szerint is a virágkorát élő Aragóniai Királyság ezzel a korabeli megaberuházással dicsekedett tengeri hatalmával és gazdagságával. Mindenhol megemlítik, hogy a templom stílusbeli kiegyensúlyozottsága annak köszönhető, hogy korabeli viszonyokhoz képest rövid idő, mintegy 60 év alatt épült fel.

Érdekesség: pontosan ezt, a templom építésének történetét eleveníti fel Spanyolország ünnepelt kortárs írójának, Ildefonso Falconesnak a bestsellere, a La Catedral del Mar c. regény. A sztori a spanyol inkvizíció „virágkora” idején játszódik és a hatalmas templom építése köré fonódik.

Rövid túrám utolsó két fontosabb állomása az Antic Mercat del Born és az  Estáció Franca.

Érdekesség: a Mercat del Born - mint a neve is mutatja - egy már évtizedek óta használaton kívül állt, romos és omladozó piac épülete volt korábban. A '60-as években a városvezetés már a lebontásán gondolkozott, amikor a helyi lakosok összefogása eredményeképpen a hatalmas épület végül megmaradt. Sokáig nem találtak megfelelő célt ennek a 19. század végi tipikus fémszerkezetes hatalmas csarnoknak, de a közelmúltban megszületett a döntés és a teljeskörű felújítás óta az épület egy nagy múzeum és kiállítócsarnok. 

Az Estáció Franca épülete semmilyen különösebben érdekes történetet nem tartogat, így ott csak megörökítem az útikönyvem szerint megtekintésre érdemes várótermet. Szép, de Barcelonaban ez még nem elég ahhoz, hogy különleges is legyen. A vágánycsarnok, vagy hogyan mondják, viszont érdekes és különleges a görbe íve miatt. A pályaudva mögött ugyanis a tenger van rögtön, így az induló vonatoknak már rögtön az útjuk elején egy nagy balkanyart kell leírniuk. Már ha szárazon akarnak maradni...

Mottó No. 1:

„8. Ismét vivé őt az ördög egy igen magas hegyre, és megmutatá néki a világ minden országát és azok dicsőségét, 9. És monda néki: Mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem.  10. Ekkor monda néki Jézus: Eredj el Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj. 11. Ekkor elhagyá őt az ördög. És ímé angyalok jövének hozzá és szolgálnak vala néki.”

(Máté evangéliuma 4,8-11)

 

és Motto No. 2:

 „18. De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat. 19. És néked adom a mennyek országának kulcsait; és a mit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és a mit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen.”

(Máté evangélium 16,18-19)

A bejegyzéshez készített fotók itt tekinthetőek meg!

Ha a Montjuic Barcelona Gellérthegye, akkor a Tibidabo Barcelona János-hegye, vagyis a város legmagasabb pontja (512 m). Innen tökéletes rálátás nyílik Barcelona minden pontjára, ezért aztán méltán célpontja minden idelátogató turistának. Az egyetlen különbség köztük és köztem, hogy én nem a hagyományos felvonós (funicolare) útvonalon jutok fel, hanem – a nagyobb lelki elmélyülés érdekében – alternatív túraútvonalakat keresve sétálok fel a Jézus Szent Szívének szentelt templomhoz.

Ez nem is lehetetlen, mert ugyanúgy mint a János-hegy esetében, itt (az ún. Parc de Collserolaban) is nagyszerűen kitáblázott túraútvonalak várják a túrázni vágyókat. Mindössze el kellett jutnom Vallvidrera városába, ami ennek a parknak a központja, innen indul minden út. Kis kérdezősködés után találtam is egy gyönyörű útvonalat, ami egy Font de la Budellera nevű forráson keresztül (nagyon szépen kiépített a forrás közvetlen környezete, ideális a „csúcstámadás” előtti pihenőhöz), a Toro de Collserola (az 1992-es olimpia miatt épített modern TV-torony) mellett visz fel úticélomhoz.

Már útközben is gyönyörű látványban volt részem, de a Tibidabo Templomot elérve olyan panoráma tárult elém, ami valóban hasonlíthat ahhoz a szédítő látványhoz, amelyet a Sátán tárhatott Jézus Krisztus elé a fent idézett evangéliumi rész szerint. És itt kis magyarázatra szorul a hegy neve: mit is jelent az, hogy Tibidabo.

Érdekesség: Tibidabo, vagyis pontosabban „tibi dabo” latinul azt jelenti: „neked adom.” Ezt a latin kifejezést abban a kettő kontextusban használja a keresztény közösség, amit a mottó részben már idéztem. Az első esetben Jézust a 40 napos pusztai elvonulása után a Sátán 3 alkalommal is megkísérti, sikertelenül. A harmadik kísértés alkalmával egy magas hegyre viszi, ahol Jézus elé tárul a világ minden országa és azok dicsősége.

A második történet szerint Jézus Pétert jelöli ki tulajdonképpeni utódául, és ebben is elhangzik a „tibi dabo”, vagyis „neked adom” (a mennyek országának kulcsait) kifejezés. Ez a történet az anyaszentegyház megalapításának üzenetét közvetíti, és ezért népszerű idézet templomok alapítása során (pl. római Szt. Péter Bazilika).

De vajon melyik történet szerinti „tibi dabo” alapján nevezték el Barcelona legnagyobb hegyét? Nos, a válasz kettő ok miatt is egyértelmű: egyrészt a hegyet már a templom építését megelőzően is Tibidabonak hívták (a szédítő látvány miatt), másrészt nem jellemző, hogy egy templomot Jézus megkísértésére utaló névvel lássanak el (így a hegyet nem templom után nevezték el).

A Tibidabo hegyén épített templom újkori jelenség, egészen a 19. század végéig kellett várni, míg megérett a gondolat a templom alapítására. Az alapítást egyébként egy érdekes történet/pletyka indukálta.

Érdekesség: Barcelona városában elterjedt a szóbeszéd, hogy a Tibidabo hegyén égbekiáltó szentségtörést készülnek elkövetni: egy kaszinót, mi több, egy protestáns templomot készülnek építeni „valakik”. Ezek szerint a mediterrán katolikus vallású országok antiszemitizmusa valószínűleg az antiprotestantizmus: a pletyka sokat sejtetően mossa össze a szentségtörés elképzelhető két legbűnösebb formáját, a protestantizmust és a szerencsejátékot…

De ne is időzzünk ezeknél a cinikus gondolatoknál sokat. A lényeg, hogy a pletyka arra bírt 12 válogatott katolikus lovagot, hogy a Tibidabo csúcsán akkor elhelyezkedő farmot felvásárolják, és a területet a városba látogató Don Bosconak és az általa alapított szaléziánus rendnek ajánlják fel.

A Templom 1900 után épült, több mint 60 éven át. Először az altemplom készült el neobizánci fényűző, majd a felső templom egyszerű, de mégis gyönyörű neogót kivitelben. Nekem inkább az utóbbi tetszik: nem a szokásos túldiszítettséggel, hanem visszafogottságával, és a nagy belső magasságok miatt tekintélyt parancsoló belső elrendezésével nyűgöz le. Egy pillanatra meg is hatódom ettől a templomtól, és az idáig megtett úttól. Nagyszerű élménnyel távozom a felső templomból.

Érdekesség: de még mielőtt távoztam volna, az egyik oldalhajóban, a rózsaablakok egyikén a mexikói szappanoperák sokszor emlegetett szentjének, a Guadalajarai Szent Szűz vagy Mi Asszonyunk alakját pillantom meg. Kihagyhatatlan pillanat, hogy végre megismerkedjem a gyerekkoromban tudatalatt belém égetett név tulajdonosával. Vagy legalábbis képével…

Kimerítő túra volt a mai, de megérte. A fáradtság sem csábít eléggé, hogy legalább lefelé a funicolare-t válasszam, így hazasétálok. Nem is bántam meg, hiszen útközben az egyik hegyoldalban a Parc de Collserola egyik törzslakójával, az ezek szerint elég elterjedt vaddisznóval találkoztam. Azt hittem, hogy csak a civilizációtól legtávolabbi vadonban lehetséges a vadfigyelés, de szerencsémre tévedtem.