-       Tudjátok, hogy mi a közös Hemingwayben, John Dos Passosban és Orwellben?

-       Mindannyian olyan baloldali anglofon írók, akik személyesen is harcoltak, részt vettek a spanyol polgárháborúban, természetesen a köztársasági oldalon.

Amikor ideérkeztem Barcelonába, Katalónia fővárosába, megfogadtam, hogy annyi helyi kulturális élményt gyűjtök magamba, amennyi csak lehetséges. Minden nap elkezdtem róni a gótikus Óváros szűk utcáit, mindenképpen el szerettem volna „tévedni” vagy inkább csak úgy felfedezni a helyi látnivalókat, hogy semmi sincs előre, perce pontosan megtervezve. Így bukkantam a Placa de George Orwell térre, amely egy hamisítatlan mediterrán hangulatú kis terecske a Rambla közelében. Akkor még minden új volt, és nem értettem, hogy mire vezethető vissza ez a barcelonai Orwell-imádat.

Persze, nem kellett sokat kutatnom, hogy megtaláljam az okot, hiszen itt minden valamirevaló könyvesboltban kapható (akár több nyelven is), s ráadásul legtöbbször a legfeltűnőbb polcokon, szemmagasságban tartják Orwell Hódolat Katalóniának c. őszinte írását a spanyol polgárháború fennkölt és ördögi oldaláról. Úgy tűnt elsőre, hogy ez egy a katalán népről szóló, a katalán nemzet iránti tiszteletből írott mű, melynek minden sora Barcelona és Katalónia tökéletességéről és kulturális gazdagságáról szól majd. 

A barcelonai könyvesboltokban úgy tárják az olvasók elé ezt a könyvet, mintha a katalánokról vagy Katalóniáról szólna, de ez egyáltalán nem róluk szól. A Hódolat Katalóniának sokkal inkább Orwell írói ars poeticaja és egy nagyon érdekes fordulópont az író életművében. Ebben a könyvben arról számol be a korábban meggyőződéses szocialista Orwell, ahogy a saját bőrén is  megtapasztalja a nyers sztálinizmus boszorkányüldözését és azt a légkört, amelyet csak a legkeményebb totalitárius diktatúrák képesek megteremteni. Ennek hatására természetesen megváltozik és árnyaltabb lesz a gondolkodása a baloldaliságról, a kommunizmusról, még később pedig e fordulópont hatására jut el az ’Állatfarmhoz’ (1945-ben) és az ’1984’-hez (1948-ban).

Akit esetleg bővebben érdekel a mű történelmi, politikai és ideológiai háttere, no meg persze nyitott egy komolyabb műelemzésre, az ide kattintson!

Bizonyos tekintetben tehát csalódtam Orwell művében, mert sokkal inkább szól csalódásról mintsem ’hódolatról’, de azért így is elcsíptem néhány érdekességet a könyvben, nem hagyom az olvasóimat most sem érdekes sztorik nélkül!

Az egyik érdekesség Orwell beszámolója volt a spanyolok ’mañana’-hozzáállásáról: igaz, hogy ez a legkevésbé a katalánokra igaz ebben az országban, de a pontosságáról ismert Angliából érkező szerzőnek az első észrevétele Katalóniában az volt, hogy itt az emberek minden kényelmetlen és fárasztó teendőre legyintenek, mondván, hogy „el lehet azt intézni mañana (azaz holnap) is”. Orwell ezt a vonatok pontosságával mutatja be a legjobban, a vonatok ugyanis a legtöbbször már induláskor (!) 1-2 néha 3 órás késésben voltak, de hogy teljesen lehetetlen legyen kiismerni a „rendszert”, a poén kedvéért néha fél órával a menetrend szerinti idő előtt indultak el… Igaz, hogy Orwell beszámolója háborús helyzetben született, de kétségtelen tény, hogy a mañana-hozzáállást több ideérkező turista észreveszi (és észrevételezi) napjainkban is, még ha nem is olyan szélsőséges mértékben nyilvánul meg, mint az Orwell által példaként felhozott teljesen kiszámíthatatlan vonatindulásokban,

Aztán ott voltak Orwell beszámolói a Placa Catalunyan és a Ramblan folyó utcai harcokról, az ott emelt barikádokról. Furcsa lehetett, hogy a ma turisták ezrével tömött téren és a korzón egykor véres harcok dúltak. A köztársaságiak gyengeségét és megosztottságát bizonyító 1937 májusi utcai harcok fő célpontja az anarchista szakszervezetek által megszállva tartott telefonközpont épülete volt, amely ma a Telefónica és a Móvistar távközlési társaságok székháza. Tényleg nehéz elképzelni, hogy ez az innovativitásáról és kreativitásáról ismert ízig-vérig kapitalista metropolisz egykoron a szocialista és főleg az anarchista munkások fellegvára volt.

A Telefónica-székház egykor és ma

Végül talán a harmadik sztori a legérdekesebb mind közül, amikor Orwell a Sagrada Familiával kapcsolatos véleményéről számol be. 1937-ben már állt a „modern katedrális”, így az írónak lehetősége volt a forrongó Barcelonában megtekinteni a már akkor is híres szentélyt. Orwell élt is ezzel a lehetőséggel, ezért itt át is adom neki a szót:

„Először, amióta itt vagyok Barcelonaban, elmentem és megnéztem a katedrálist – egy modern katedrálist, amely a világ legförtelmesebb épületeinek egyike. Négy borosüvegre emlékeztető csipkézett tornya van. Barcelona többi templomától eltérően egyáltalán nem rongálták meg a forradalom alatt – megkímélték a „művészeti értéke” miatt, ahogy mondják… Azt hiszem az anarchisták rossz ízlésről tettek tanúbizonyságot, hogy nem repítették az égbe, amikor lehetőségük lett volna rá, habár egy vörös-fekete zászlót (az anarchisták jelképe - bornemissza) azért kifeszítettek a tornyai közé…” (Orwell: Hódolat Katalóniának, XII. fejezet - saját fordítás)

Tanulság, hogy a hamisítatlan angol úriember Orwell számára a „híres” Sagrada Familia inkább volt hírhedt, mint csodálatos és egyedülálló művészeti alkotás. Nem tudok vele vitatkozni, amikor először megpillantottam Gaudi templomát közelről, nekem is az volt az érzésem, hogy „mik ezek a gyárkémények itt, a város közepén.” Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy akkor talán még kevésbé voltak kidolgozva a tornyokat díszítő elemek, vagy az is lehet, hogy Orwell az akkor még el sem kezdett délnyugati szárny felől látta, vagy belülről meg se csodálhatta Barcelona mára már egyértelműen no. 1 látnivalóját.

És persze az is lehet, hogy Orwell 1937-es ítélete jogos, és talán ma is sokan egyetértenek vele… :)